- Nos, nincs valami fényes napunk, nem de bár?

-  Hagy már ezt a körítést! Rég lejárt sznob lemez, rakd porosodni a polcra!  - Kapta el rólam ekkor tekintetét, amit azonnal az ablakra tapasztott, mivel a felhők valóban vészjóslóan közeledtek, és a alkonyi fényben ez rémisztően festett. Közhelyekkel élve horrorfilmbe illő volt. Eddig is szeles idő volt aznap, de a vérvörös ég valahogy bajt és izgalmat ígért, suttogás szállt a levegőben és halk szavak sóhajtoztak társaságért és eseményért azon az ősz esti félhomály magányában.

- Hmpf!  - Sértődésemnek csak ennyi hangot adtam. Mindketten tudtuk, és tudjuk a mai napig, hogy a precízió és arisztokratizmus emel az emberek fölé minket, bár eltérő okokból. Habár sem sokan sem híresek, sem veszélyesek nem voltak igazán. Nem volt jeges, vagy hulla hideg bőrük, szükségük volt normális étekre, min bármely más embernek, szomjazták és igényelték a vért az életben maradáshoz…

- Már ha életnek nevezhet, amit élek.. Megint a fajtánkon gondolkodtál, nem igaz?  - Kaptam a szemeim közé a lényegre tapintó kérdést.. Hűvösség és nyugalom szűrődött átható, tengerkék szeméből, de most először láttam valamit fészkelődni az elméjében mióta megismertem. Nem igazán tudtam beazonosítani, viszont így leplezetlen kíváncsisággal meredtünk egymásra. Én azonban nem voltam titkon izgatott, nyíltan voltam az.

Cinkos mosolyra húztam a szám, nem bírtam tovább, mindig megbabonáz, és hasonlóvá tesz egyetlen pillantása hozzá, megigéz és eltaszít, átlát rajtam és zavarba hoz, megbizserget és gyengéden végigsimít. Nem is tudom igazán kifejezni magam.

- Már lenyugodott, csak szín maradt a Nap után.  – Hallgatok el, és érti, eddig is értette az utalást, hogy indulnék már. Látom, ő is mozdulna már, de valami feszéjezi. Nem tetszik. Abszolút.

- Ahh… azt hiszem, ma nem mehetek. És jobb lenne, ha elmennél.  – Kelt fel a fotelből egy sóhaj kíséretében, és mivel az ablakra fordítottam a tekintettem, mögém lépett halkan és vállaimra rakta kezeit. Bár óvatos volt és gyengéd, mégis összerezzentem. Érzem, hogy nem akar megbántani, de a ma estét nem tudjuk együtt tölteni, ugyanis ami a tekintetemet vonzotta kint a zafírszínű égen, már rég tudtomra adta magányos estém tényét. Nem szóltam semmit, csak egy gyilkos pillantást vetettem a kint ezüstszínben tetszelgő teliholdra, és leeresztetem a vállaimat, mintha levegőt eresztettek volna ki egy felfújható gumimatracból. Úgy is éreztem magam a nélküle eltöltendő este gondolatára, Szerettem vele R&B partikra, brake dance versenyekre és punk vagy épp rock koncertekre járni, pörögni, futni, mounten-bikeozni, sétálni vagy olvasni, esetleg egyszerűen beszélgetni. Sok mindent megért, bölcsességet és tapasztalatot szerzett. Imádott mesélni, szeretett szeretni, rajongta az őszinteséget és hűséget, mindene volt a bizalom. És még valami: utált várni, akárcsak én, és ez bizony sokat nyomott a latba. Pontos volt, pontosabb, mint a svájci óra. Díjazandó, és midig meg is kapta a maga jutalmát. De azon az estén nélkülöznöm kell, mert olyankor mindig nehéz neki, erősebb a kívánat a vérre, ami máskor elenyésző, sőt, azt mondta egyszer, hogy nem is érzi gyakran. Sármos nem volt, ahogy macsó, sport ember vagy okos tojás, csupán mértékletes mindenben. Mint az emberek többségének, az ő teste is igényelt sportot és ápolást, így velem jött este jumpolni, vagyis a rendőrök szerint huligánkodni. Csak mi neveztük így a tevékenységünket, ami lényegében gyors futásból és nagy ugrásokból, lendület és erőnlét felhasználásából épül fel a régebbi városrészekben. Vagy erdőben, de ősz révén inkább a városban maradtunk esténként. Ma ennek terén hiába jöttem, de minden vele töltött perc kincs volt nekem.

Gyakorta megesik, hogy alvás előtt, vagy épp helyette csak fekszem az ágyon, és elképzelem, mi lenne ha. Mi lenne, ha rocksztár lennék, ha jól játszanék gitáron, lenne bandám, vagy én lennék a ceruzák mestere, átvitt értelemben persze.. mi lenne, ha jól forgatnám a szavakat, ha világszépe lennék, bajnok, vagy aranyérmes, mi lenne akkor, ha valami nem történik meg, vagy épp bekövetkezik, amit sikerült elkerülni? És mi lenne, ha egy kiszemelt sorozatban szerepelnék, vagy én alakítanám a történetet? Mi lenne, ha színésznő lennék, vagy megteremthetném azt a filmi valóságot, amihez kedvem van? Mi lenne, ha beszélhetnék Istennel, ha látnék egy angyalt, ha véghezvinnék valami lehetetlent? Mi lenne, ha nem is lennék, ha eltűnnék ebből a világból, ha kívülállóként nézhetném az életteret, és tér nem lenne rám befolyással? Mi lenne, ha módosíthatnék érzelmeket, sorsokat, kiejtett szavakat és felforró indulatokat?

Bizonyára csoda lenne. Márpedig csodák nincsenek, Isten nem viheti őket végbe. Mert kötik a szabályok, a saját kezét láncolta le, és nem szegheti meg őket, máskülönben az egész egyetemes rend felborulna. Megadott nekünk, teremtményeinek mindent, még a megváltást is, és nem élünk vele. Adott szépséget és bőséget csak úgy, mint kínokat minden teremtményének, akik nem szenvednek, csak önnön kezük által.

Nem vagyok hívő, de ebből a szempontból logikus és mégis, ki hitte volna? Nem leszek, nem is vagyok rocksztár, a gitár sem az én műfajom, nincs bandám, nem vagyok remek költő vagy rajzoló, a szóforgatást is csak középszinten térképezem fel, nem vagyok bajnok, aranyérmes, győztes, hős. A sorozatba és filmbe sem tudok bekerülni, mint ezeket a valósággá konvertálni is konvenció a realitással. Épp ilyen az a gondolat, hogy a mindenhatóval, vagy angyalaival váltsak szavakat, hogy kilépjek a testemből, kivonjam magam a fizika törvénykezéséből, közvetlen befolyásoljak bármit, ami nem személyesen hozzám vagy velem kapcsolatos.

„Két lábbal állj a földön, s bármit képzelhetsz az égbe meredve.”

Néztük a lustán fel-fellibbenő függönyt.. a francokat néztük! Ez most nem egy baszott love – story.  Tök egyedül voltam a szobámban, mint mindig, ha a húgom nem alszik itthon. Pontosabban hanyattfeküdtem, hasamra húztam a bal kezem és bámultam a függönyt, ami a legkisebb légmozgásra is aktívkodik. Nem volt olyan sűrű, csak alig derengő sötétség, mint szokott egy idegesítően meleg nyári éjszakán. Min ez a rohadt éjszaka is. Be kell valljam, a hideget jobban szeretem, és ez nyáron bizony megbosszulja magát. Most is ver a víz, ahogy itt ülök és gépelek, pedig az ablak is nyitva van.

Zenét kapcsolnék, ha nem unnám már, TVt néznék, ha lenne benne valami jó (5kor kezdődik a sorozatom) tanulnék, ha nem kapnék tőle hiszti rohamot. Rajzolnék, de teljesen kimerültem ezen téren az éjszaka, ugyanis 2 portrét fejeztem be, az utolsót úgy 3 körül. Nem iszom kávét, mert finom, deee méreg, eszem, de undorodom magamtól, járok futni, de legszívesebben sírva fakadnék, úgy utálom, márpedig ennél van rosszabb (, ha eltunyulok a hiánya miatt). Persze reggel elaludtam, így inkább nekiálltam takarítani, (megegyezés szerint nem az én dolgom) aztán földrajzozni, ami egy fejezet után ellehetetlenedett tőlem, aztán jött Z, hogy nyomtassak, de hoppá, nincs konvertáló. Letöltöttem, konvertáltam, kinyomtattam, rosszul. Szóval konvertáltam, korrigáltam és nyomtattam rosszul, korrigáltam, nyomtattam rosszul, korrigáltam, nyomattam rosszul, korrigáltam, nyomtattam jól! Na de mi a lókuki? Elhagyott volna a pech?! Jó is lenne~ Ewyék felcsengettek, hát lementem gyanútlanul. Erre, hogy mennyek velük Iparosba, meg mit tudom én, Xó még provokálta magát, de azért kibírtam valahogy és lágy visszautasítással egy későbbi alkalomban egyeztünk meg. (Remélem a feledés homályába vész.)

Most itt vagyok, a napból még 5 óra, a sorozat, Z életrajza, és a föci van hátra.

Vámpíra kijelentkezik.

Üvölt a zene, és ülök a gép előtt, siratom, ami mögöttem van és rettegve, könnyes szemekkel nézek a jövőbe valami csodáért imátkozva.. de csodák nincsenek, Isten nem tesz csodát. És rajzolok, mert kértek rá, vagy épp, mert felajánlottam. Kezdem megutálni. Akarok valakit, akivel beszélhetek és bízva nézhetek a szemébe. De hiába kézelem, álmodom, hogy van (és nem is akárki) mert nincs. Elég rossz érzés. Na mindegy.

A lila most jellemez. Keverék. Egyszerre rideg és tüzes, és legfőképp a kielégítetlen nő színe.

Ismerősen bizsergő fájdalom fut végig a karomon, ahogy elkapom a kezemről a hideg pengét. Langyos, selymes és vörös kígyóként siklik végig alkaromon a sötét árnyalatot öltő vér. Lassú, sajátos tempójában fedezi fel a utat a gravitációna engedve a karomon, egész az ujjaim hegyeiig, ahol elválik végleg tőlem, és egy könnytócsát színez meg lassan oldódva fel benne. Az én könnyem, az én vérem, az én fájdalmam és felszabadulásom, ami egyre inkább várat magára. Mind jobban próbálom, de egyre kevésbé hogy enyhülést a fájbalmaimra ez a módszer. Félek, hogy egyszer már ez a biztonságot jelentő menedék, ahol magam lehetek minden más jellegű fájdalom nélkül, egyszer eltűnik, és sosem találom meg. Lassan kezd apadni a pár perce még folyó vérem, és bordó csíkká válva, akár egy lassan kihűlő lávafolyam húzodik végig a kezemen. Most fáj, lüktet, ég, húzódik. Érzem, tudom, hogy mély, és élvezem, hogy csak ez fáj. A legrosszabb mindíg, amikor kihúzom a pengét a lágy bőrömből, amit végighasít, pedig egy lágy érintésre éhezik igazán. Aztán jön a csendes, lágy csörgedezés, a derengő llat, és kezdődik a fájdalom. De más ez, mint ami elől menekülök, és még ez is jobb, mint szembenézni azzal. Arra képtelen vagyok. Maradok inább magamnak, és szenvedek az önnön kezemtől, mintsem, hogy mások bántsanak, vagy, hogy én tegyem ugyanezt másokkal.

Elgyengülök. Megszédülö, muszály leülnöm, de helyette összeesem, és térdre ereszkedve temetem könny áztatta arcomat bal: véres, és jobb: vétkes kezem tenyerébe.

Nincsenek csodák, se szerencse, jó,- és rossz értelemben egyaránt. Ami velem történik, azt én tettem, okoztam, és ezt nem bírom elviselni, mert ez gyötör, emiatt, vagyis önmagam miatt szenvedek ennyit. Elzárközom a külvilág elől, ezt fogadom magamnak, mert, ha nem kötődöm, nem fog fájni, nem leszek olyan átlagos, vagy társasági, mint más. Igen, maszk, vagy fal, nem tudom, mejik inkább, de most nem is érdekel, csak, hogy múlna el már ez a pokoli fájdalom, ami minden pillanatban sírásra késztet és próbára tesz.

     Nem gondolom, sosem hittem volna, hogy ide jutok. Könnyek szöknének a szemembe, legszívesebben üvöltenék, tombolnék, követelném, akit magamnak akarok.

     Szép, őszinte, bár riasztó kép. Nemde? Sosem hittem volna.. Igazábol túl sok meglepetés elkerült ahoz, hogy megtanulhassam, nehezebb élet is van. Ám nekem most is, ez is épp elég ez a rossz érzés a szívemben, ami felelmészteni készül, és nem ereszti, amit már mgehódított belőlem. Rossz érzésem van, bizsergés fut át rajtam néha, és nyomasztó, kívülről jovő bezártság ural, egyfajta másvilági fal zárva körülés lassan közeledve a maga folyamatos, komótos tempólyában. Persze, ez nem volt örökké így, éreztem én a nap melegét, nyitva állt a lelkem és szívem ország - világ előtt, így közhellyel kifejezve. De már nem, az az idő elmúlt, és nem is tudom, mért. Egy valaki tudja, őrzi egy ablak kulcsát, ami ehhez a sötét verem egyetlen aprócska ablakához tartozik. Lejöhetne, hogy kinyissa nekem, hogy megmondja: mért..? - ám ő másképp cselekszik. Értelmetlenül állok ezen dilemma előtt, pedig meglehetősen pozitív elképzeléseim voltan az ablak kinyitásának esetén. Talán éreznék egy lehelletnyi meleget ebben az önkéntesnek aligha titulálható rabságban, amiből szabadulni egyedül nem tudok. Talán fél, mit tennék, ha látnám, mi van az ablak mögött. Vagy talán elhagyta a kulcsot, esetleg elrakta, és nem találja, bár az is lehet, hogy megtalálni nem akarja. Akárhogy is, tennem kell valamit. Nem telt el elég idő (mert akkor már túllennék mindezen..) de egy tanulságom van, mégpedig, hogy mért nem tudtam elfelejteni azt az érzést, ami sok ezer ember sorsát ronthatja el, és ugyanennyit emelhet a fellegekbe. A végkövetkeztetés:

     A szerelem nem helyettesíthető semmivel.

Na nem, mintha direkt volna.. A ember sosem tervez ilyet, nem szereti őket. Én sem..

Teszem azt, esik az eső, és rossz,- illetve furcsa érzése van Terezának. Mert, hogy épp az volt. Nos, nem igen volt kedve elmondani, mért, így magam sem tudom, de mai azt illeti, nagyon is érzem, mi lehetett a probléma. Csak összefutottunk. És mintha nem ismertük vola egymást, jóformán úgy suhantunk el egymás mellett, illetve és melette. Ő ugyanis épp az autójába zuttyant be.

Ma reggel már éreztem és láttam rajta, hogy nincsen minden rendben, ámbár a tegnap estét még vidáman beszélgettük végig édes kis semiségekről. Aztán aludtunk egyet, és mire felkeltem, Ő már nem volt ágyban. Megszoktam, hiszen korábban kell kelnie, és ezt álltalában egy bögrényi kávé mutatja, mármint, hogy gondolt rám, és rohant el. Most nem volt kávé. Ma reggel nem, ez más volt. Esős, már három napja esett, és tudom, hogy ez zavarja Terezát. Akkor még nem értettem, az időtől nem lesz senki ilyen morci. Nem volt ez nála mindennapos. Elhatároztam, hogy kiderítem, ha mást nem, hát segítek neki. Vagy csak nem leszek láb alatt..

Összekaptam magam, és elindultam otthonról. Mire hazaértem, a treggeli kupi fogadván eléggé elszontyolodtam. De volt egy elhatározásom: minden körülmény ellenére Tereza arcán újra mosolyt akarok látni, és sokmindenre képes vagyok.. köztük a rendrakásra is. Mire végeztem, már három óra is volt, így ledőltem kicsit, és ébredés után egy kis séta mellett döntöttem, amit Terezával szoktam egyébként megtenni, de akkor nem volt ott..

Én is elkeseredtem, hiányzott Tereza őszinte beszéde, meleg pillantása, ahogy abból az ezüstösen csillogó halványkék szemekből árad a büszkeség. Már nem voltam messze a lakásunktól, és nem is mentem olyan nagy kört, csak épp, hogy jólesett. Nos, mint már említettem, nem voltam messze, talán 3 sarokra a bejárattól, ami a lépcsőházba visz, amikoris megpillantottam a máskor éltetően csillogó szemeket.

Tereza volt az, de nem úgy.. most valahogy más volt.. egyedül. Táska is volt nála, jól megpakolva, kitömve. Szemében nem láttam boldogságot, csak bánatot és sajnálatot. De ezek elönötték egész lényét. Egy futó pillanatra megdermedtem, de alig észrevehetően. Meg akartam tudni, mi ez a egész, hogy mi történik?!.. és ezt az érzést engedtem, had ivódjon be és sugározzon ki az arcomon, egyetlen pillantásomon. És akkor egyértelmű választ kaptam, idő sem kellett, hogy felfogjam, Tereza mit akar, vagy, hogy mért teszi, egyértelmű volt, és határozott. Egy pillantás volt, de abba beleremegtem egészemben. Egyetlen egyszer sem hallottam még őt kimondani, sem utalni arra, csak most.. utoljára: "NE!"

Nekem ez jelentette a véget. Értettem s éreztem, továb kell mennem, hogy nem szabad megállnom, visszanéznem rá. Kettőnknek így lesz jó, mert már szeretem. És mert Ő is szeret. És nem akart szeretni, soha. Nem várt mást, csak, amit ő adott, bár annál sokkal kevesebbel is beérte, ám sikerült annyit nyújtanom.

Egyetlen feltétele volt, amikor összeköltztünk: Hallgassak rá; Ha megszeretem, majd érezni fogom Tőle.. "ne!"

Ez született a merengéssel és -mazoista lévén- emlékidézéssel töltött éjszaka után. Saját iromány, vélemény jöhet! =J A helyesírásom ratyi, ne nézd! xD :$

Egy szerető emlékképe

Lágy szellő fújdogál, a függöny lengedez,

A nap lassan eltűnik.. Sosem látni eleget.

Halk szavakat suttogsz lágyan a fülembe.

Sóhajtva ájulok híven az öledbe.

Néma mosollyal elégetedden pillantasz rám

És én tudom, mit akarsz.. Rég tudom már.

Kinyitom a szemem és mély csókra hívlak.

Nem örülök másnak, mint, hogy ittvagy.

Csillogó pillantásodfut végig testemen,

És én ezt is tudom: Vágyad immár végtelen.

Mint ahogy egy nyári vihar féktelen,

Épp úgy ölelsz át hirtelen.

Érzem, ahogy ott benned pezseg a véred,

Tudom, hogy a vágy szétmar,- éget.

Gyenéden érintesz, óvatosan, terelve,

Apró csókokkal engem kényeztetve,

Minden mozdulatod új világot teremt,

S szorosan ölelve érem el a mennyt.

Mámorban lebegve csókolom meg ajkad,

Annak édes ízét követi a nyakad,

Nem bírok magammal! Én úgy akrlak..

EKérlek engedd meg, hogy maradjak!

..Tudom, mi kell neked, úgy érintelek,

Ahol csak tudlak, ott kényeztetlek.

Sóhalyokat hallatsz nyögéseket fűzve

Bele érzékien, a gondkat elűzve.

Csókkal pecsételem le a mennybéli utad,

Halk szuszogásod ez időben marad.

Gyengén hozzám simulsz, némán, zihálva.

Végigimítasz oldalamon ajkaim harapdálva,

Mosolyogva nézel őszintén a szemembe,

Halk szóval kérdezel, olykor megremegve,

Reménykedve sóhalytod kérdésed a fülembe:

Édesem, mond el nekem, még szeretsz-e!

Bizony, ilyen is kell.

Nos, ami szánalmat kelt bennem, és a legnagyobb szálka a szemeben, persze önnön magamban, az a féltékenység, igyekezés, okoskodás, ami egy szimpla "ez már szánalmas haver, szedd össze mad" tekintettel elintézendő lenne, már ha tudnék ehez hasonló pillantást vetni magamra. Pedig kéne, talán kiábrándulnék, és kevésbé öntene el a büszkeség és a döjf. Persze magbiztos nem vagyok, sem érzelmileg stabil, ám mindazonáltal jól elő tudom adni azt, ami nem vagyok. Tudom, mit, illetve ezesetben kit és hogyan, mikor és hol szeretnék, csak tudjod igenis létezik lehetetlen! Próbálj meg kezek nélkül köteletmászni. Nos, ugye, hogy nem is olyan könnyű?

Na látod látod! Utálom a tesómat.. és nem tudom mért.. elemi gyűlölet, amit hiába próbálok feloszlatni. Azt hiszem, még ezt meg kelloldanom.. illetve többek közt ezt is.

Mert féltékeny vagyok, és ez a legnagyobb bajom, mármint, hogy nem tudok szemet húnyni a dolgok felet. Pedig kéne, mindenkinek jobb lenne.

Állítólag nekem is.

Eddig, és ne tovább! Unikum csak pozitívan, különben nem lenne itt semmi =J

Hallgasatok sok TM-et s Alvin és a Mókusok-at, jóéjt mindenkinek.

Sötét most az éjszaka, és nem is igen tudom, mi lehet… ősz, tavasz?! Ki tudja... nem is ez a lényeg, csak, hogy egy álomban vagyok, egy apró kis villanásban. Szóval hűvös kis szellő fúj és már sötétedik, én meg trappolok ki a városból, halkan szedve fel a métereket előlem és hagyom azokat magam mögött. Egyedül érzem magam, és nem tudom, mi volt ezelőtt, csak azt, mi van most. Mint valami furcsa amnézia, vagy, mintha ittam volna… pedig nem, nincs más, csak épp a hiány… hogy semmi van, én vagyok. Tudom, mit akarok, és sejtem, hogy álom ez itt és most. Igen, könnycsepp is gördül az arcomon, mert várom a társam, nagyon is akarok Vele lenni, bár van, aki tetszik, nekem Ő kell. Hát sétálok, mert talán remélem, ez segít.

Kint vagyok a rakparton, de itt nem jó, csak boldog párok itt-ott, és én erre vágyom, sóvárogni nincs kedvem, hát tovább állok. Keserűséget és hiányt érzek. Megpillantok három ismerős arcot.. Na ők ittak, azt hiszem. Elég hangosak, de azért csak idejönnek, hiába könyörgök magamban, csak most ne..

Hangos köszönés, mint egy „heló”.. talán, ha jól vettem ki. Hát egy „Szia”-t kapnak, mind, bár csak egy ember szemébe nézek. Elmosolyodik, és elkezdünk valami semmiségről beszélni, de igencsak nógatják, hogy menyjen már.  De Ő nem akar.. tényleg nem?! Azta.. Ez új, hogy miattam marad valaki, velem. Na mindegy.. megfigyelésként közlöm, nem érzem a hideg szelet, a megborzongató sötétet, mintha ez lenne a természetes, az idill… vagy ez is lehet, csak Vele?

Ugyan, de mért lennék neki én jó? El is vetem az ötletet, és inkább integetek a kissé illuminált barátnőinek, amíg ő felpattan mellém  a korlátra, és jobb válla felett átvetve kíváncsi tekintetét fürkészi az arcom.. ugyan, mintha olvashatna belőle. (Gyermeki naivitás..) Unalmas játék a mosollyal és a tekintettel tudatni, mit is akarok, inkább csak figyelném, hiszen olyan szép… és ezek szerint más, más mint amit vártam, más, mint amilyennek mutatja magát.

Szóval néz, és vidáman húzza el ajkait. Lágyan szakítja meg a fű susogását, és az én idill álomvilágom aligha koncentrálódik másra. „Hogy vagy, mi van veled?” Nos, jogos és jó kérdés, de most komolyan, miben is segíthetne? Mit tudhatna, hiszen tök fiatal, és aligha hallott efféle bajokról, mint amik engem gyötörnek. így magamban megeresztek egy „pff”-t  és csak a szokott „Semmi”t dobom elé, mint valami vadnak a húst, hogy hagyja a húsom, ne tépje le rólam, inkább egye azt.

Nem igazán ezt a reakciót vártam, ő viszont egy elégedett morranás kíséretében leugrott a korlátról, és elém lépett, hogy velem szemben és egy szintben legyen (ugyanis vagy 10 centivel magasabb vagyok).  Felőle jött egy lágy fuvallat, egy ismerős illattal… épp azzal, amit megálmodtam, amilyen Neki lesz, ha találkozok végre vele. Csak állt egy pillanatig, mintha érezné, ha elkezdi is a mondandóját, nem észlelném; egyszerűen, mintha tisztában lenne a rám gyakorolt hatásával.

Komoly hangszínnel és mélyen csillogó szemekkel csak ennyit mondott: „Nem érdekel, milyen jól tudsz hazudni, és becsapni másokat. Azt kérdeztem, hogy vagy, és nem arra kértelek, hogy hazudj nekem! Te érdekelsz, nem az ócska maszkod, ami mögé a magány kényszerít.”

Elámulok, és nem bírom magamban tartani a gondolatot, csak kicsúszik a számon „Mert te elüldözöd, és többé sosem kell félnem tőle”

Zihálva, riadtan ébredek fel, és érzem, ahogy hirtelen kicsordul két csepp könnyem. Nem ismerem, mégis megsiratom a hiányát, nem ismerem, csak szeretem.

Hát tudjátok.. Első bejegyzésként nem akarok merengeni stb stb, csak simán írok kicsit.. tesztelem az oldalt =D Nem vagyok nagy ember, de szeretem, ha okos vagyok, na meg azt a furi érzést, amikor a többiek felett érzem magam. Egyébként mániákusan hiszem, hogy kövér vagyok, de nem érdekel. Kapcsolatmániás vagyok, és iker csillagjegyű, így az ellentéteket és letisztázásokat, a vitákat egyaránt szeretem.

"Mindannyian egyforma szükségletekkel vagyunk felszerelve. Mindünknek ugyanaz kell: figyelem, bizaolm, társ.. és csoki."